Reflexió
Életem első blogját szerkesztem.
Megrémültem és analfabétának érzem magam az információtudomány világában.
Bár tanultam és tudtam programozni amikor még DOS alapon a dBase, Clipper és Foxpro uralkodott, azóta ugyan tanultam PHP-t és honlapot is szerkesztek, a blog létrehozása okozott némi fennakadást. Most úgy érzem, egy teljesen ismeretlen, és jelenleg nagyon idegen világ számomra. Fölmerül bennem a kérdés, hogy hová is tartozom az internetet használók táborán belül. Az életem szerves részét képezi, folyamatosan használom, naponta részese vagyok az információáradatnak, ha valamiért nincs internethozzáférésem elveszettnek érzem magam, és mégis rettegek, hogy hogyan fogom a kurzust teljesíteni.
Valóban a kérdések tömkelege merül fel bennem. Például, hogyan tudom beilleszteni a mindennapi életembe a blogírást, a blogok követését, a reflektálást. A megvalósítás során ha nem csak úgy a vakvilágba szeretném kiírni magamból a felgyülemlett gondolatokat, hanem mondjuk jelen esetben egy egyetemi kurzus követelményének teljesítéséhez, ami természetesen ezáltal a relevancia követelményének meg kell hogy feleljen, és ebbe beletartozik, hogy az csoporttársaim számára is hasznos legyen, hogyan és mit írjak. Milyen arányban tartalmazhatja egy ilyen jellegű blog a személyes érzéseket, általános gondolatokat, mennyire kell tudományosnak lennie.
Csepeli megfogalmazását alapul véve, miszerint „Egy blog vezetése látszólag azonos azzal, amit korábban Füst Milán, Márai Sándor vagy Thomas Mann gyakoroltak. Ők minden nap leírták, hogy mi történik velük, megfigyelték saját magukat, majd attól függően, hogy mennyire kényes információkat írtak le a naplójukban, a bejegyzéseket 20-30 évre, vagy még hosszabb időre titkosították. Ezzel szemben a blog olyan szöveg, amelyet írója azonnal kitesz az internetre, és azonnal lehetővé válik mindenki számára, hogy azt lássa és elolvassa, sőt bárki kommentárokat fűzhet hozzá.” (Csepeli-Prazsák: Örök visszatérés? Társadalom az információs korban, Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 2010) A kommentek következtében a blog eredeti bejegyzése új megvilágításba kerülhet, létrejöhet egy megújuló szellemi közösség. És valóban, egy jó csapat tudását, ismereteit összeadva kialakulhat egy komoly információs és tudásbázis.
Megpróbálom követni a kor haladó szellemét.
Beleolvastam a konnekt csoport tagjainak szellemi termékeibe, és bár szerettem volna tényleg figyelmesen elolvasni többeknek a munkáját, esetleg reflektálni rá, vagy mondjuk úgy "kommentelni" arra kellett rádöbbennem, hogy a rendelkezésemre álló napi 24 óra nem elegendő arra, hogy minden írást, reflexiót, bejegyzést figyelmesen végigolvassak. És rémületemet fokozza, hogy máshol is vannak elvárások velem szemben. Például a munkahelyemen.
A problémát nem az információ megszerzése, hanem a szelektálására, rendszerezésére fordítandó idő okozza.
Kőfalvi szerint az e-learning által megkövetelt kompetenciák:
- az informálódni tudás képessége
- a szelekciós készség
- a szemantikai koherencia kialakításának képessége
Eddig úgy véltem, rendelkezek az e-learning által megkövetelt kompetenciákkal, tudom szelektálni az információt, rendszerezni. Jelenlegi tapasztalataim következtében alapjaiban ingott meg ez az elképzelésem.
Szembesülnöm kellett azzal, hogy a tradicionális környezetben megszerzett tanulói kompetenciák a virtuális környezetben való tanulás során irrelevánsak.
Ha ezekre a kompetenciákra a virtuális környezetben tanulni vágyó nem tesz szert, szomorúan kell belátnom, hogy ezen a területen marad a lemaradás, kirekesztődés, lemorzsolódás és egyéb hasonló véleményem szerint andragógus-fület bántó a tanulás során bekövetkezhető, de az andragógia nagyjai szerint odafigyeléssel és szakmai hozzáértéssel kezelve kivédhető állapot.
Ha nem akarunk felületesek lenni, és nem evidens a beáramló információ relevanciája, vajon hogyan szelektáljunk? Milyen tanulásmódszertani vagy információáradat-követés módszertani útmutatót adjunk a tanulni vágyónak?
A wiki jelenséggel kapcsolatban szembesültem azzal, hogy ennek az éremnek is két oldala van. Az internetet - magamból kiindulva - azt gondolom, valóban többnyire információ megszerzésére és nem annak megosztására használjuk. Illetve itt el lehetne időzni szerintem az arányok kérdésénél az információ áramlás és az információ minőség tekintetében egyaránt.
Be kell látnom, hogy nagy jelentősége van az információ megosztásának, bár teljesen azonosulni tudok Csepeli azon nézeteivel, miszerint ez a fajta kollaboráció eredményezhet „romlást vagy süllyedést” is és ezzel együtt mégis fontos, mert lehetővé teszi, hogy többen részt vegyenek a „kulturális tartalmak” létrehozásában.
De valóban jó nekünk ez a már kezelhetetlen információáradat?
Óriásit fejlődött a technika és valóban, már képtelen a kultúra követni. Ennek okaként egyrészt az időtényezőt látom, hiszen még mindig úgy véljük, és magam is azok táborához tartozom, akik azt vallják, hogy hiteles és hivatkozásként bátran használható információhoz papíralapon lehet hozzájutni. Időbe telik az információ megszerzése, szelektálása, rendszerezése, szintetizálása és megosztása.
Úgy gondolom, hogy az információforrások is tiltakoznak a megosztás ellen.
És ismét a kérdések kerülnek elő.
Ha időt fordítok az általam birtokolt információ megosztására, vajon valóban hasznos időtöltés volt?
Idealizálva igen, hiszen egy nagy közösségi célt szolgáltam.
De valóban profitál ebből bárki is?
Idealizálva igen, hiszen az egyének tudása növeli a társadalmi tudást, ami növeli az össztársadalmi jólétet, ezáltal az én jóllétemet.
És ha eltekintünk az idealizált elmélettől, és a folytonos időhiánnyal rendelkező valóságba visszatérünk, ismét fölmerül bennem a kérdés, hogy megéri a ráfordított időt és energiát?
Nem tudom. Kissé arra hajlok, hogy nem éri meg.
A technológiai fejlődés valóban megkönnyítette a kommunikációt. Amíg nem email formájában zajlott a levelezés, lényegesen kevesebb levelet írtam és kaptam. Munkahelyemen egy átlagos napi beérkező email-mennyiség meghaladja azt, amire időt lehetne fordítani. Ebben természetesen benne van a kéretlen reklámok, tájékoztatók, hírlevelek és úgy általában gyűjtőnéven a spam-ek tömkelege. Csak a már ránézésre törlendő levelek kiürítésére fordított idő meghaladja azt, amit én elfogadhatónak találok.
És hogy mennyire környezetbarát? Általában már a környezettudatos gondolkodásukat hangoztató cégek a leveleiket azzal a sablonszöveggel zárják, hogy mielőtt kinyomtatnám a levelet, gondoljak a környezetvédelemre, ne nyomtassam ki. Előfordul, hogy valóban nem szükséges a papíralapúság, de gyakoribb az, hogy szükséges az adott iromány papíralapú megőrzése. Ugyanakkor a merevlemez és a postafiók kapacitása is véges. Azt tapasztalom, hogy amióta a levélküldés a megíráson kívül csak a „send” vagy a „küld” utasításokra klikkelést igényli, tetemesen megnövekedett a levelek, ezáltal a papíralapon archiválandó anyagok mennyisége. A papír, a toner-, vagy tintafelhasználás, és ezáltal a kiürült környezetszennyező hulladék, az energiafelhasználás, és a kellékek és eszközök előállításához szükséges anyagok, az előállítás mind –mind környezetszennyező hatással bírnak.
A kultúra és internet-használat kérdéskörében úgy gondolom, hogy abban az esetben, ha megtaláljuk a helyes arányt, akkor az internet-használat nem a kultúra rovására, sokkal inkább a támogatására szolgál. Valószínű konzervativizmusomból fakad, de egy színházi előadás vagy egy érdekes téma megvitatásának élményét egyelőre nem szeretném a számítógépem előtt ülve web 2 eszközzel kiváltani, bár a skype használata szerves részét képezi az életemnek. Ugyanakkor a kultúrához való hozzáférést nagymértékben elősegíti az internet. A Az esetleges negatív hatással szemben sokkal inkább a pozitív hatásai érvényesülnek.
A munkahelyteremtő hatással kapcsolatban keresem, hogy miért is lenne szükség több munkaerőre. Hogyan hat az internet elterjedése a munkaerőpiacra. Az bizonyos, hogy átképzett, vagy speciálisan képzett, vagy erre a területre specializálódott munkaerőre van szükség, de mi lesz azokkal, akik nem rendelkeznek ezzel a tudással. Azokat képezni kell. Ez munkahelyet teremt. A fejlesztés szintén munkaerőt igényel, és a felgyorsult világban, mivel mindenhez azonnal szeretnénk hozzájutni, ennek biztosítására is minden bizonnyal szükség lehet több munkaerőre.
Végezetül valóban óriási fejlődésnek lehetünk illetve vagyunk részesei. Félelmeimet, aggályaimat, skepticizmusomat követően mégiscsak az optimista szemléletem és ezzel együtt a nyitottságom kerül előtérbe és az interaktivitásnak, a technikának a pozitív hatásait szeretném zárógondolatként kiemelni.
A modern eszközök, és alkalmazások használata segíti a hatékonyságot. Például egy videokonferencia megfoszt az utazás élményétől, de ugyanakkor megkímél az utazás esetleges nehézségeitől. A kényelmet és a gazdaságosságot szolgálja.
Megszűnik a távolság problematikája.
Megszűnnek a tér és idő korlátai.
Sajnos nem tudtam szerdán meghallgatni a valós időben az előadást, így felvételről hallgattam. Ha nincs Ustream, vagy a tecnika vívmányai nem kínálnak erre eszközt és megoldást, akkor lemaradtam volna az előadás nyújtotta tanulási lehetőségről.
Nagyon sokat segített a gondolataim rendszerezésében, szemléletmódom formálásában. Bár a problémámat nem oldja meg, de megnyugtató volt hallani a tanár úrtól, hogy valóban nagyon sok az információ és nem én vagyok az egyedüli, aki képtelenségnek találja a rendelkezésre álló összes információt elolvasni, mélyrehatóan tanulmányozni, elemezni.
Önkéntelen az villan föl bennem, hogy milyen jó lenne, ha a többi kurzusról is készülhetne hangfelvétel, amit megoszthatunk, utólag, vagy akár több alkalommal meghallgathatunk.
Úgy vélem, sokat segítene a tanulásban.
Két perc semmittevés…. Nem bírtam ki a két percet, de nem adom fel J
